Deérnek a „corona latina” zománcképeit illető fejtegetéseinek a lóhereorral kapcsolatos logikáját kétségbe nem vonva úgy vélem, hogy a „corona latina” kormeghatározást illetően semmiféle bizonyító erővel nem rendelkezik. Ugyanis célszerű a következő meggondolást is figyelembe venni:

Kissé messzebbről kezdve:

Ha más haszna H. Illig működésének nem is volna: azzal, hogy az Aacheni Dóm Karoling részének datálását azon az alapon vonta kétségbe, hogy az említett építészeti struktúra olyan mértékben bonyolult, hogy nem „nem illik a fejlődési sorba”; nem jöhetett volna létre a cca. 300 évvel későbbi építészek tapasztalatai nélkül – ráirányította a figyelmet arra a tényre, hogy a matematikai alapon tervező mérnökök színre lépése előtti építészeti megoldások inkább többé, mint kevésbé, esetenként akár kizárólag intuitív, megérzésen, megsejtésen, az anyagokkal szinte együtt lélegző, az anyagok „bőrébe bújt” mesterek egyedi teljesítményei voltak. Természetes, hogy egyes építő műhelyeknek a folyamatos fejlődést akár évszázados időintervallumokon és ezer kilométeres távolságokon keresztül továbbvivő, fejlesztő munkálkodása nyomon követhető, hatásuk, kisugárzásuk igazolható. Ugyanakkor – mint ez valamennyi empirikus úton elért teljesítmény sorsában bekövetkezhet – ha a megszerzett tudás továbbadásának lehetősége megszűnik (és ez egyetlen ember halálával is bekövetkezhet!), e tudás elvész, a legzseniálisabb találmány is olyanná válik, mintha nem is lett volna; „újra föl kell fedezni” – amint ez egy későbbi korban, vagy más kultúrkörben meg is történik. Talán elég, ha – a sok fölhozható példa közül – csak a római Pantheon kupolájának szerkezetét, építési technológiáját említjük, amely évezreden keresztül meg nem haladott volt, s melynek rejtélye csak napjainkban vált ismertté; – jelentené-e ez azt, hogy a Pantheon nem épülhetett, mondjuk a firenzei dóm előtt, és világméretű évezredes dátumhamisításra volt szükség, hogy a római korba visszautalható legyen a Pantheon datálása? – érezzük a fejlődés kizárólagosságát abszolutizáló, illetve inadekvát módon alkalmazó gondolkodásmód abszurditását? Ezért egy-egy magában álló, „korát megelőző” szerkezet létrejöttének lehetőségét ennek alapján szentenciaszerűen kimondva kétségbe vonni: a kor szellemének, a kor teljesítményeit létrehozó mechanizmusoknak tökéletes nem ismerését jelenti.

Ugyanez az oka, hogy Deér fejtegetését a lóhereorra vonatkozóan nem levezetésében, hanem „alap”-jában tartom támadhatónak, és a kormeghatározás szempontjából csak vélelmezés és nem bizonyíték-értékűnek.

Ugyanis az emberi arc frontális ábrázolása az adott mérethatárok mellett, már csak a méretek korlátozó hatása miatt is bármely képzőművészt fokozott sematizálásra kényszerít. Rekeszzománc esetében ezt még a technológia kényszere is fokozza. Az emberi orr – különösen arab, mediterrán, kaukázusi, indiai stb. rasszok esetében – frontálisan oly mértékben kínálja ezt a lóhere formára redukálást, hogy erre még egy jobb szemű, rajzolgató kedvű gyermek is rátalálhat. Semmi ok sincs feltételezni, hogy a „corona latina” zománcképeinek készítése kizárólag csak a tanulmány fejtegetéseiben vizsgált kultúrkörön belül történhetett, s a tanulmány vizsgálódási körén kívül eső kultúrkörökben ne találhattak volna rá erre a megoldásra – akár az Ottó-kor alig 1-2 századával, akár jóval több évszázaddal is előbb, teljesen függetlenül a Deér által felvázolt rokonítási vonalaktól.

Az összebandzsító szemeket illetően a zománcos szakembereknek kellene utánanézniük, hogy ennek nem valamilyen, az égetés közbeni, v. más technológiai lépés során, merőben anyagtulajdonsági tényezők miatt fellépő, véletlenszerű okai vannak. ( fluktuál-e, és milyen mértékben a bandzsítás; e mérték elegendően szűk határon belül marad-e, hogy valóban szándékolt effektust vélhessünk benne – s ha igen, ennek nem valami jóval a végigvizsgált vonalak sajátságai fölött álló, az adott vonalaknál jóval tágabb körben érvényesülő teológiai-ikonográfiai-szimbolikus oka van; mint pl. a Krisztus-ikonok hajformája?)

Ez természetszerűleg nem jelenti, hogy Deér fejtegetése önmagában minden alapot nélkülözne. Csupán annyit, hogy gondolatmenete mellett más, a tudományos kritériumoknak ugyanennyire megfelelő magyarázat keresésére is van lehetőség, nem válik elképzelhetetlenné más datálás, és nem zárható ki, hogy a más kultúrkörökben végzett vizsgálatok ne vezethetnének olyan eredményekre, amelyek okafogyottá teszik egyébként szép és gondos érvelését.

Csatkai Miklós